Czinege Katalin

CZINEGE KATALIN

testnevelő tanár, volt válogatott kosárlabdázó

Czinege Katalin 1962. szeptember 5-én született. Édesanyja nehéz körülmények között nevelte, taníttatta. Gyermekkorát Tiszaörsön töltötte, általános iskolai tanulmányait is itt végezte.
Szerette a közösséget, így az óvodában is és az iskolában is jól érezte magát, barátokra talált. Az osztályközösség egyik mozgatója volt, nemcsak részt vállalt az iskolai munkából, hanem az akkori úttörőcsapat és rajközösség lelkes segítőjévé vált.

Rendkívüli képessége a sportban hamar megmutatkozott. Igaz, az iskolájában nem volt tornaterem, de a tiszaörsi tóban lévő füves pálya területén mozgékony, hajlékony testével csodálatos gyakorlatokat mutatott be. Tanárai is ámultak a mutatványain, s voltak, akik azt javasolták: a kislányt artistaképzőbe vigyék, mert tehetsége erre alkalmassá teszik. Ekkor tudatosult benne a tehetsége. Minden sportversenyen részt vett, tagja volt az iskolai csapatnak.

Szívesen számol be iskolai sikereiről.
A pákozdi csata emlékére rendezett mezei futóversenyre szívesen gondol vissza, ahol nemcsak a futásban jeleskedett, hanem a lövészversenyt is megnyerte. Sőt: a felnőtteknek szervezett légpisztoly lövészeten első díjat nyert. Ezt a győzelmet tartja gyermekkora legnagyobb dicsőségének.

Olvasási szenvedélyét az iskolakönyvtár tanterembe történt elhelyezése alakította ki. Könnyen hozzáfért társaival együtt a szabadpolcokon található könyvekhez, s ha kedvére való lányregényt talált, leemelte és néha a tanítási órákon a csengetésig olvasott, majd megjelölve az oldalakat, a következő órán folytatta.

Sport- és közösségi munkájának elismeréséül többször kapott jutalomkönyveket, amelyeket ma is őriz, mint ahogy emlékeiben elraktározta az iskolai farsangokat, a fürdőben megrendezett Madarak és Fák Napját, az énekkari fellépéseket a névadókon és esküvőkön, a községi ünnepségeken. De a gyermekkori nagyvisnyói és parádi nyári táborokra is szívesen gondol vissza, ahol az ottani programok szervezői közül megemlíti Szalontai Irén, Lendvay Erika pedagógusok és Jobbágy József és Boldizsár nevét.

Sorolja az iskolás csínyeket: Az egyik pedagógus óráján tüsszögtek, a tanár nem tudta mire vélni, kereste az okot, s még ma sem tudja, hogy a gyerekek otthonról mosóport vittek s azt dugták az orrukba.
Tanítói, tanárai közül szívesen emlékszik Kiss Zsigmondra, akit született pedagógusnak tart, aki le tudott ereszkedni a gyermeki szintre. Júlia tanító nénivel szinte baráti kapcsolatba kerültek. Vincze Imre tanár urat kedvessége, közvetlensége miatt szinte apukájának gondolta.

Elmesélte, hogy egyszer az osztályának ének óráját a szakfelügyelő meglátogatta. Évike tanár néni tanította az éneket. A felügyelő minden gyereket megkért, hogy énekeljen.
Nagyon büszkén emlékezik vissza, hogy az Ó, ha cinke volnék dalt ő énekelhette végig. Ez az élmény őt határtalanul boldoggá tette.

Az egyik tanítója tenyérnyi radírral húzta meg a haját, amiért fecsegett. Vagy az iskola öreg igazgatója, amikor az udvaron szaladgáló, futkározó gyermekként véletlenül nekifutott:

Fiacskám, gyere csak ide! - mondta, egyik keze hátul, a másikkal megfogta a pajeszomat és lassan emelni kezdett felfelé. Már éppen csak érte a lábam a talajt, közben igen gyűltek a könnyek a szemembe. Közben felhívta a figyelmemet a helyes viselkedésre. Szigorú ember volt.

Még ma is fáj neki egy másik vele történt esemény: A 6. osztályban elért tanulmányi és sportsikereiért ígéretet kapott, hogy elutazhat három hétre Zánkára. Ez számára olyan elismerés lett volna, mintha egy mai tiszaörsi gyerek angliai tanulmányi utazást nyerne. (Más tanuló utazott el helyette!)

Magáról meséli: - Én egy olyan” fenegyerek” voltam. Mindig feszegettem a határaimat. Sokszor kikaptam édesanyámtól, számomra nehéz volt betartani a szabályokat.

Elsős korában az egyik osztálytársa, röviddel az iskolakezdés után piros pontot kapott. Annyira megirigyelte tőle, hogy ő is beírt egy piros pontot az ellenőrzőjébe. Csak azt nem vette észre, hogy az övét nem írta alá a tanár. Otthon aztán büszkén eldicsekedett vele, hát meg is kapta érte, ami járt.

Czinege Katalin általános iskolai tablóképe

A sok szép emlék és fájó „élmény” mellett gyorsan elszaladt a nyolc év, dönteni kellett a jövőjéről. Keresztanyja tanácsára és javaslatára beiratkozott a Budapesti Szent István Közgazdasági Szakközépiskolába, ahová már jártak Tiszaörsről tanulók. Igaz, messze került a szülői háztól, de a falubeliek közelsége, a sok új, eddig nem látott dolgok mindezt enyhítették. A tiszaörsi iskola akkori lehetőségei a sport terén szerények voltak, egy sportpálya mászó állvánnyal jelentette a testnevelés színterét (télen a tanteremben tartották meg a tesi órákat!).

Budapesti iskolájában szeretett bele az életét későbbiekben meghatározó sportágba, a kosárlabdázásba. Középiskolás korában a Pest megyei kosárlabda bajnokságban játszott csapatával, ahol első helyezést értek el, ezért részt vehettek az országos versenyen, ahol az ellenfél csapatában egy tiszaörsi, általános iskolai osztálytársa is játszott. Legyőzték ezt a csapatot is és bejutottak az országos döntőbe.

Sikeresen leérettségizett.
Hogy ne kelljen elszakadnia a sporttól, felvételizett a Testnevelési Egyetemre, ahol 1985-ben testnevelő tanári diplomát szerzett. Úgy érzi, hogy számára a Testnevelési Egyetem volt a legjobb választás. Mindig is szeretett volna tanár lenni, és nyert újabb négy évet, melyet a tanuláson kívül nagyon aktív sportolással tölthetett. A kosárlabdázás eddig számára ismeretlen országokba is eljuttatta. Járt Olaszországban, Lengyelországban, Szicíliában, Franciaországban.
A diploma megszerzése után a Ganz Mávag csapatába került, ahol szerény, de jó anyagi körülmények vártak rá: a főváros egyik legszebb helyén, a Váci utcában kapott lakást, fizetést és utazhatott külföldre is.
Hamar felfigyeltek rá az élvonalbeli csapatok és két év után átigazolt a Bp-i Spartacusba. Itt ismerkedett meg férjével, Dr. Elekházy Pállal, aki szakosztályvezető volt és nagy építőipari szövetkezet elnöke.

Bajnoki címet az MTK-VM csapatával, 1991-ben nyert. A 10 éves, aktív kosárlabdázás jelentette számára a megélhetést, melyet különböző klubokban játékosként töltött.
Sportpályafutása csúcsán meghívták a n e m z e t i válogatottba is. Ekkor 32 éves volt, mindent elért, amit maga elé tűzött. Nyert Magyar Bajnokságot, részt vett a Ronchettinek nevezett nemzetközi kupában, beutazta fél Európát.
A versenysportot 1995-ben hagyta abba végleg. Szerette ezt az életformát, de egyre nehezebben indult külföldre, az edzőtáborokba, kezdett terhére lenni a sok utazás, a távollét.
Sportpályafutását így összegzi: Szép évek voltak!

Elérkezett számára a váltás ideje. Nem volt nehéz beilleszkednie a civil életbe. A sport megtanította küzdeni, kitartónak lenni, és hogy szembe tudjon nézni a nehézségekkel.
Bekapcsolódott a családi vállalkozásuk, egy építőanyag kereskedés munkájába. Teljesen más irányú kenyérkereset volt ez, mint amit az iskolában tanult. A munkája megkívánta tőle az alkalmazkodást, türelmesnek kellett lenni a vevőkkel. Egy „új világba” csöppent, de megállta a helyét!

23 évig élt Budapesten, de mindig falusi maradt.
Az elszakadás a fővárostól nem esett nehezére, mert bárhol megtalálta a kapcsolatot az emberekkel.
Nadapra, egy 500-nál is kevesebb lélekszámú községbe költöztek. Nadap: itt található a magassági alappont. A kis község a Velencei-hegységben helyezkedik el, 3 km-re a Velencei tótól.
Ott vásároltak egy vályogházat, ahonnan egyre nehezebben tértek haza pesti otthonukba. Így hát eladták fővárosi családi házukat, végleg n a d a p i lakosok lettek.

Beadta önéletrajzát több környékbeli iskolába és 2002. szeptemberétől Velencén tanít az ottani iskolában testnevelést. Az iskolájába sajátos nevelési igényű tanulók járnak, többségük állami gondozott és cigány származású. Az állam 24 éves korukig támogatja őket a tanulásban. Így előfordul, hogy egy tanuló az óvodától kezdve 21 évig a nevelési intézmény lakója. Nagy szükségük van a szeretetre, Katika pedig szeret adni, így aztán jól egymásra találnak. Az általános iskola után több szakmát is kitanulhatnak, ezekben az évfolyamokban a testnevelés mellett egészségnevelés tantárgyat is tanít.

Szeretne és szívesen tanítana hittant is. Úgy érzi, hogy a tanítványainak szüksége lenne hitre, nehezen dolgozzák fel, hogy eldobták őket a szüleik.
Énekszeretete a mai napig megmaradt, tanítványaival sokat énekel együtt és a munkatársaiból alakult kórus munkájában is részt vesz.

Édesanyja tavaly meghalt, a szülői házat a testvéreivel együtt eladták. Erről így ír:

„…mondhatnám, mindenem ott maradt Tiszaörsön. Az óvoda, az iskola, a gyermekévek emlékei, a házak előtti kiskertek virágai. Nem volt még vezetékes víz, a vasboltnál lévő kútból kellett a vizet hordani… A presszó vasárnap délben bezárt és csak délután háromkor nyitott újra. Volt 50 filléres és 1 Ft-os gombóc fagylalt. A zenegép 2 Ft-tal működött.
Szombatonként a kúlturban fellépett egy együttes és mi fiatalok szívesen mentünk oda táncolni. Vasárnap ugyanitt filmvetítés volt…”

Majd visszaemlékezését így fejezi be:

„Amíg írom ezeket a sorokat, újra átélem a gyermekkor szépségét. Újra látom a házakat, beszélgetek a falumbeliekkel. Néha rám tör a honvágy, olyankor olvasgatom, nézegetem Tiszaörs honlapján a képeket, az ottani történéseket. Ha hazautazok meglátogatni a testvéreimet, járom az utcákat és eszembe jutnak a régi emlékek. Azok is, melyeket megoszthattam Önökkel!”