Tiszaörsi Nagy Zoltán

  • Nyomtatás
  • E-mail
TISZAÖRSI NAGY ZOLTÁN


 
RENDHAGYÓ ÖNÉLETRAJZ
 

Szüleim: Nagy Géza (1902. augusztus 20.), Gólya Izabella (1909. október 10.) Nővérem: Izabella (1931. január 31.) Mária (1932. június 19.) Én: NAGY ZOLTÁN 1937. május 8-án születtem Tiszaörsön a bika, a kínai horoszkóp szerint a bivaly jegyében, az ősmagyar naptár szerint pedig az ígéret havában. E három „égi jel” alapján nagy jövőt jósoltak nekem, és mi lettem… egy átlagon aluli, szürke országos senki.

Valószínűleg nem szerettem a bölcsőben feküdni, mert jó Anyám így vigasztalt:

Most fekvéshez a bölcső szoktat,
később majd a bölcs ősz oktat.

Még egészen kisgyerek koromban egyszer kivertem a helyéből a kályhacsövet, így aztán:

Három éves koromban,
nyakig ültem koromban.

Később az óvodában megtudtam hogy:

Ha jön egy bősz mókushad,
minden elnyomó kushad.

Az iskolában tanultuk, hogy pusztítottak raboltak bennünket a tatárok is, meg hosszabb ideig a hitvány rablógyilkos törökök is, de:

Ők sem voltak itt örökké,
így nem váltunk mi törökké.

Ötödikes koromban írtam először verset, mert a faliújságra kérték, a hatodikosok, a „nagyok”, ugyanis akkor kezdődött nálunk az általános iskola, és nem volt még 7. 8. osztály. Az Ősláng körforgás c. verseskötetemben téves az 1951. dátum, mert akkor már 8.-os voltam. Utólag kis gügye-bügye verseknek tartom, de azért „büszke” vagyok rá, mert a korombeliek még ilyet sem tudtak írni. (Némelyek még ma sem írnak magasabb színvonalon, még sem szégyellik, sőt ajnározzák őket tévében, rádióban, stb.)

1948-ban ilyeneket írtam például:

… tavaszt hirdeti a sok-sok madár,
mely elhagyott fészkére visszaszáll…
… pedig még az is megeshet,
a nyáron hogy pótvizsgát tesznek…
… mert dolgozik a kéz és a láb,
dolgozz, tanulj, tanulj tovább…

Az íráshoz vittem magammal a kutyámat, macskámat, és mondtam:

Hoztam magammal a Cirmost,
mert tudom, hogy malac ír most.

Sorsom átlagos volt, mint általában a falubeli gyerekeké: játék és munka.
Negyedikes koromban már azt mondta jó Anyám, kérezkedj el 11 órakor, és kiviszed az ebédet apádéknak, és vidd magaddal a kapádat is, ilyen nagy gyerek már nem tétlenkedjen ott egész délután. Igaza volt, mert ha csak egy fél sort kapáltam be annyi idő alatt mint ők egy egészet, hát azzal is előbbre jutottunk. A szomszéd tanyában sok gép és szerszám volt, amikor megláttam felkiáltottam:

Ennek a java lókapa!
Nekünk még nem valók apa?

Sokszor a ganajászást is rám bízták, főleg a disznóólban, jó Apám azt mondta: te még nem vered be a fejedet ott a plafonba. Az állatokat etetni, legeltetni is kellett. Egyszer az öreg Szekfű tehenünket legeltettem, a márciusi napfényben már nagyra nőtt füvet boldogan pusztította a szőlők melletti árokban, én pedig megszomjazván, a tőgyétől egy arasznyira a számba fejtem a szelíd tehén tejét. Nem is gondoltam, hogy meglátta valaki. Este azzal fogadtak, hallottuk, hogy megszoptad az öreg Szekfűt! Tóni barátom így cukkolt:

Hülyeség ha verte fejed,
a szekfűt haver te fejed.

Sok féle játékot találtunk ki, de ezekért egy fillért sem fizettek a szüleink a boltban. (Nem úgy mint most, sok-sok ezer forintot költenek a szülők minden féle hitvány játékokra, amit hamar megun a gyerek.)

Bodzapuskát, parittyát, készítettünk, vastagabb hajlított dróttal kereket gurigáztunk futva, rongylabdával fociztunk, bigéztünk, ami egy kb. 15-cm-es hegyezett fadarabnak a végére ütve felpattant, aztán ugyanazzal a bottal aláütve az messzire elrepült, és akié a legmesszebbre ment az győzött. Meglovagoltunk lovat, tehenet, kecskét és néha nagyobb disznót is, ha nem látták a szüleink.

Estefelé a sarkon gyülekezett a gyerekbanda. (Mi a sarokhoz második házban laktunk.) Pénzt vonalra dobva pitykéztünk, és ha már sötétedett, akkor fogócskát játszottunk. Hívtuk az idősebbeket is, de ők azt mondták:

Nem jó már a fogócska,
amikor a fog ócska.

Ugyancsak a sarkon ráztuk a csengőt, kolompot, az Ó-évet búcsúztattuk így, néha éjfélig is. A szilvesztert akkor még nem ismertük. Hangosan nevetgélve űztük a gonosz szellemeket, és ilyesmiket is kiáltoztunk:

Aki elmegy Csengelébe,
annak csengő cseng elébe.

Karácsony estéjén mákosgubát ettünk, nem is sejtettük, hogy halat vagy pulykát „illene” ennünk. Szenteste, meg Ó-évkor is éjfél felé nagy tüzet raktak a sarkon a legények. Kellemes ünnepeket és boldog újévet kívántak egymásnak, meg a nagy lányoknak, akikkel állandóan évődtek, hogy megégetik őket, mert boszorkányok. Néha nagy lángra szították a tűzet és így kántáltak:

Adj meleget este tűzzel,
minden gonosz testet űzz el!

Tavasztól őszig a Pocsolyán volt az ifjúsági (5-14 évesek) „nagygyűlés”. A Pocsolya két homokhát közötti mélyedésben volt (és van is még) a falu és az Újtelep között. Ott sokféle állatot legeltettünk: kacsát, libát, tehenet, kecskét, birkát, disznót, sőt még nyulat is. Fél szemmel az állatokra vigyáztunk, másfél szemmel pedig a játszásra összpontosítottunk. Néha fociztunk, de játszottunk adj király katonát, betyárosdit, török-magyart, stb.
A török-magyart úgy játszottuk, hogy a vályogvetés által kialakult tóban szigetek is voltak, és egy kisebb kör alakú szigeten agyagból bástyafalat raktunk, az lett a vár, és azt támadták a törökök. Mivel a fal a víznél volt, így nehéz dolguk volt a támadóknak, sokszor visszacsúsztak. Ha bejutottak a várba akkor a magyarok közös erővel visszadobták a vízbe. Sokszor meg a támadók a védőket belerántották a vízbe, melynek egy nagy lubickolás lett a vége. A várfalnál visszacsúszottak ilyesmiket kiáltoztak:

Csúszós ez a telek várral,
jól bekented te lekvárral.

A Pocsolyán sok vízimadár is halászott, gólya, bakcsó, gém, sirály stb. Egyszer tökhéjból készült „csónakot” úsztattam, és amikor egy madár rárepült, elsüllyedt. Rögtön mondta Iza nővérem:

Kicsi az a kabak csónak,
nem elég az a bakcsónak.

Sokszor csónakáztunk kisebb-nagyobb teknőkben ülve. Egyszer az egyik oldalba kapta a másikat, és az kettétört. Meglátta ezt Imre az egyik unokabátyám, és odakiáltotta:

Most játsszatok félteknővel,
később meg majd éltek nővel!

Mariska nővérem szomorúságunkat látva így vigasztalt; a képzelőerő mindenre képes, képzeljétek azt, hogy a teknők csónakok, sőt hajók, ugyanis:

A kapitány ha jóvátesz,
egy rossz teknőt hajóvá tesz.

(Ezeket a játékokat, A kettétört vezérhajó c. kisregényemben megírtam felnőtt koromban.) Úgy lett. Még több teknőt hoztunk otthonról, és kettéosztottuk a csapatot. A partról nézve jól mutatott a magyar zászlós, meg a kender kócból készült lófarkas hajóhad. A tenyérevezős hajókkal nagy üvöltéssel egymásnak rontottunk. Recsegtek a teknők mintha igazi harc lenne, és persze többet voltunk a vízben mint a „hajóban”, de sebaj, kiöntöttük belőle a vizet, és folytattuk a játékot. Amikor már több gyereknek is vérzett a keze, lába, Géza barátom elkiáltotta magát:

Kinek tele sebe sárral,
ússzon ki egy sebes árral.

Persze török-magyart játszani még jobb volt a kápolna dombján, mert úgy éreztük az már olyan mint egy igazi várhegy. Néha akkorát nyekkentünk a sírhantokon, hogy épphogy életben maradtunk. Még most is borzongva gondolok rá, hogy egy törött üvegű ablakszemen bemásztunk a kápolnába, ahol az oltár mögött kártyáztunk, és néha lementünk a kriptába is, ott ijesztgetve a félős még kisebbeket. Aztán a kápolna előtt üldögélve néztük a nekünk kedves messzi tájat, és Oti barátom megszólalt: egyszer egyedül voltam itt, és:

A szép tájra por meg csend ült,
s a harang akkor megcsendült.

A Bőrök-halom még magasabb volt, (meg még ma is) és néha elmentünk oda is török-magyart játszani. Egyszer a tetején leültünk törökülésbe, megfogtuk a bokánkat, és úgy bukfenceztünk lefelé a Nagyiván felőli meredekebb oldalán. Nekem néhány forgás után sikerült elfeküdve megállnom, de a Tóni barátom lebukfencezett az aljárig és elájult alig tudtuk feléleszteni. Még sokáig rosszul érezte magát, de egyszer csak megjött a humoros kedve, és így sóhajtozott:

A betegség meg a láz,
engem nagyon megaláz.

Egyszer nagyon érdekeset, vicceset álmodtam, reggel épphogy elmeséltem, láttuk jön a kapun befelé a sógor bácsi. Apám kiment elébe, és így fogadta:

Siess hamar, gyere Kálmán,
mulassunk a gyerek álmán.

Apámnak szamara volt, de az volt a vágya hogy lova legyen. Egyszer végre eladta a szamarát, és lovat vett helyette, így aztán:

A szamarát váltva lóra,
régi álma vált valóra.

Néha-néha, úgy naplemente táján, csak úgy „toronyiránt” szőlőkön, szántókon keresztül kifutottunk klottgatyában a gyógy és strand fürdőbe. A kerítésen átmászva ingyen lubickoltunk 10-20 percig, és utána egyfutással ugyan arra hazafelé. Persze porosabbak lettünk mint a fürdés előtt voltunk, de azt sem bántuk. Egyszer elkapott bennünket egy nagy vihar, porral, esővel, és Géza barátom megjegyezte, itt nálunk:

Északi szél hoz záport,
déli szél ad hozzá port.

A csatornákban is nagyon szerettünk fürdeni tavasztól őszig, aki nézett bennünket jobban fázott tőle mint mi. Kedveltük a négyzet alakú zsilip medencéjét, ahol 3 felé ágaznak a csatornák, mert ott 2 m-nél is mélyebb volt a víz. A vízőrök tiltották és elzavartak bennünket néhány perc múlva, ámde ha egyedül volt valamelyik, akkor nem bírt velünk, mert átúsztunk valamelyik csatorna másik oldalára. Később halljuk ám, hogy telefonál a rendőrségre, hogy jöjjenek és fogják el a gyerekeket. Nem tudtuk, hogy blöfföl, ezért a zsilip túloldalán levő, „Kúrva-lapos” nádasában csúszva-mászva menekültünk, és olyan sárosak lettünk mint a disznó. Még mindig reszketve, a Pocsolyában tisztára mostuk magunkat, közben a rendőröket figyeltük, hogy időben menekülhessünk valamerre. Később felénk úszott egy érdekes sárgás színű liba, és Tóni hozzávágott egy marék sarat. Ezért Oti rögtön megszidta:

Nem okoz a sár galibát,
ne dobáld a sárga libát!

A csatorna és út kereszteződéseknél a bújtatón való átúszását, meg az óriási ágyúgolyó kihalászását, és eladását az ócskavas átvevőnek, (János bácsi sokáig nyomozta, hogy ki volt az a piszok kölyök aki kijátszotta az éberségét, de sosem tudta meg. ) meg az ehhez hasonló rémségeket, már nem akarom itt részletezni. Azt is csak dióhéjban, hogy a templom torony ablakán kimásztunk a tetőre, és a gerincen sorba ültünk mint a galambok, még most is bizsereg a lábam a ha rágondolok. Tóni észre vette, hogy az egyik udvaron fát ültetnek, Géza mindjárt tudni vélte:

Tóni azért ül a tetőre,
(hogy) rálásson az ültetőre.

Halásztunk horoggal, hálóval, tapogatóval is a rizs termesztés miatti vízállásos laposokban, meg a tóban is, lányok fiúk egyaránt. Később a két nagy pocsolyában is nagyra nőttek a törpeharcsák, meg a keszegek is. Egyszer a Dobogó-laposon egy kislány fogott egy nagy keszeget, de a bátyja Erik elvette tőle, és ott helyben megsütötte. Mondta is Oti mérgesen:

Fogott Teri keszeget,
így most Erik eszeget.

Nem sokkal később Bözsike a szomszéd lány is fogott egy szép nagy pontyot, de ahogy a hosszú zsinórral kirántotta a földre Tóni véletlenül rálépett, és a halnak mindjárt kijött a belső része. A „máskor nézz a lábad alá!” felszólítást félvállról vette, sőt azért is tánclépés szerűen ugrálva többször is megismételve kurjongatta:

Ha kilóg a hal bele,
abba még nem hal bele!

Pecázás közben csatangoltam a tó melletti réten, és találtam néhány szegfű- és csiperke gombát is. Kinevettek, és azt mondták, az egy evésre is kevés. Azt feleltem, (az) nem baj, mert ez nem csak étel, hanem:

Jó fűszert is ad a gomba,
az én étel adagomba.

Az eresz alatti veréb fészkek leszedése is a mi feladatunk volt. Egyszer Géza alatt megrepedt a létra, és mondtam is neki:

Ha majd lesz egy jó létrád,
akkor köszönt jólét rád!

Amikor Oti leesett a lóról nagyon megütötte magát. Másnap alig lehetett ráismerni, úgy megdagadt az arca, és sajgott a válla is. Szomorúan gubbasztott a Pocsolya partján az egyik fűzfa bokor alatt, Kis Piri megsajnálta és megmasszírozta a vállát. Én csak néztem, néztem, majd felkiáltottam:

Nézzétek már! Kis Piroska masszőr,
van is rajta kis piros kamasz szőr.

Tóni már a sokadik fűzfa sípot faragta, amikor Géza biztatni kezdte, szedjen vesszőt, és kössön belőle kosarat meg lókefét, de Tóni elhárította:

Nem kell vessző kefe nekem,
szúrná a szőke fenekem.

Néha vese és hólyagbántalmak elleni nyúlszapuka gyógyfüvet kerestünk a széles mezsgyében, és mivel sokáig nem találtunk, apánk méltatlankodott, vajon hol lehet, mire Iza nővérem tudni vélte:

Ahol nyúlhoz nyúlsz apuka,
ott terem a nyúlszapuka.

Egyszer (sőt többször is) a karcagi vásárban voltunk ahol Mariska nővérem belehallgatott egy csoport ember hangos beszélgetésébe, és rögtön elújságolta nekünk, képzeljétek:

Cefrét most már Karcag erjeszt,
kéjt ettől Márk arca gerjeszt.

A cigarettázás miatti istállótűz történetét a „Duplatűz” c. novellámban örökítettem meg. Még van a tarsolyomban 20-50 oldalnak való, de haladjunk tovább. Hatodikos koromban még tanulókör vezető voltam, és felhoztam a bukott gyerekeket 3-4-re, akik nyolcadik után mehettek tovább tanulni is. Apám néhány hold földjével nem lett kulák, de mivel agitált a téesz ellen, így osztályidegen lett, akinek a fia nem mehet tovább tanulni, mondta a hitvány -…… ig et-úr, és örült mint a Horger A. úr, hogy költőnk csak kapálást, kaszálást tanulhat a téeszben.

Nyolcadik után a kunmadarasi útépítésnél dolgoztam egy keveset, melyhez munkakönyv kellett. Később ez lett a szerencsém, mert a tanács nem adott ki munka könyveket, így kényszerítette az embereket a téeszbe. Én viszont úgy megszökhettem Budapestre a MÁVAGBA kovács inasnak, mert a jobb helyek már telítve voltak. Először örültem, de később rájöttem, hogy ez még rosszabb mint a kapálás, de már nem volt visszaút szégyen nélkül. Kibírtam (nagy nehezen!) és a végén így írtam 1955-ben:

… És most amikor már minden rendben,
a szakmunkás levél a kezemben…

Majd a Tiszaörsi Gépállomáson dolgoztam, télen kovácsként, tavasztól őszig szántottam, vetettem, vizet szívattam rizsföldre, és arattam kombájnnal is. (Erről: Éjjeli műszakban c. hosszú novellámban írtam később egy rémtörténetet.)
Mivel ezt sem tartottam életcélnak, 1957-ben újból Budapestre mentem, ahol rögtön beiratkoztam gimnáziumba esti tagozatra munka mellett. Egy Húsipari vállalathoz mentem TMK lakatosnak, ahol lakatosságot tanultam, és hegesztő vizsgát is tettem. 1961-ben érettségiztem. (A lényeges tantárgyak: magyar 4-es, matek 5-ös, fizika 4-es, a többi rosszabb.) Aztán topográfiát tanultam, melyről (4-es eredménnyel) 1964-ben bizonyítványt kaptam. 1964-től a Kartográfiai Vállalatnál dolgoztam nyugdíjas koromig. (1994). Ott először az 1:10 000-es állami alaptérkép felmérését végeztem (kb. 10 évig) az ország különböző vidékein, egyszemélyes kirendeltség vezetőként, mert segédmunkásokat (figuránsokat) mindig helyben, kellett felvennem. Csináltam telek felmérést, vízelvezető csatorna kitűzését, turistatérkép és várostérkép helyesbítést is. Voltam korrektor is, a vége felé pedig Adatbeszerző és Műszaki könyvtári ügyintéző. Társadalmi munkában a Vöröskereszt vállalati alapszervezet titkára 1984-1992-ig. Voltam kiváló dolgozó is, majd aranygyűrűs törzsgárda tag lettem.

Még röviden. Feleségem Dr. Bozai Julianna, (1941) aki körzeti orvosként kezdte, majd labor főorvosként lett nyugdíjas. Lányom Nagy Júlia (1969.) földrajz-biológia szakos tanár. Unokáim: Szabó Csenge Napsugár harmadik, Szabó Csaba Keve első osztályba jár most. Budapesten laknak. A nyarat nálunk töltik, és az csodálatos időszak, nagy élmény, sok-sok öröm. Amikor megjövök valahonnan (pl.: boltból) és a kapunál becsengetek a lányom odakiált a lányának:

Szaladj Szabó Csenge te,
nézd meg apó csenget-e?

Egy szép nyári délután a gyerekek egy kígyó félét találtak a szobában, én megfogtam, és a sarkon levő bozótosba tettem. Ők megsajnálták, és kérték hozzam vissza, mert az csak egy sikló. Mondtam szó sem lehet róla, mert:

Akár sikló, akár piton,
nem tűröm meg a kárpiton.

Iza nővéremék Balatonalmádiba költöztek, amikor meglátogattuk őket, rácsodálkoztunk a szép tájra, és mondtam is neki:

A Balaton szép mellékét,
becsüld mint egy szép mell ékét!

Mariska nővérem Karcagra költözött az utódokhoz, és amikor eljött hozzánk elmondta, hogy jól érzi magát ott, aztán megkérdezte, milyen az élet itt Érden. Röviden válaszoltam:

Nem tudom kell-e mesélnem,
nekem itt kellemes élnem.

Nagyon szeretünk kirándulni az ország minden tájára. Pl.: Miskolc, Eger, Veszprém, Szombathely, Szeged, mely az ország legmélyebb pontján fekszik, mondtuk nekik, úgy hallottuk, hogy Szeged lassan süllyed, ők azt mondták:

Nem süllyedhet Szeged itt el,
míg Zsolt ruhát szeg Edittel.

A kisebb településeket is szeretjük, így Kutason megtudtuk:

Attól van meghatva Kutas,
hogy ott szállt meg hat vak utas.

A rönökieknek azt mondta a lányom, vigyázzanak, mert:

Amíg sok nő sző Rönökön,
csak addig nő szőr önökön.

Kömpöcön engem felöklelt egy szarvasmarha féle állat. Itthon megkérdezték a barátaim, hogy miért vagyok szomorú. Kertelés nélkül elmondtam nekik röviden:

Felöklelt a Kömpöc ökre,
ott került tököm pöcökre.

Szóval zajlik az élet. Ha idegenekkel beszélgetek bemutatkozom, ők meg rögtön visszakérdeznek:

Nevem, énem Nagy Zoltán.
De azért nem nagyzol tán?

Az is az életem történetéhez tartozik még, hogy 1974-ben acélszerkezeti technikumban különbözeti vizsgát tettem, csak kíváncsiságból, mert sosem volt rá szükségem. Ámde a házam építésénél a tetőszerkezet, a fedélszék kialakításánál nagy hasznát vettem. Az egykarú-kétkarú konzol a befogott rúd, a szélteher, hóteher, inercia nyomaték kiszámítása ugyanúgy történik, csak a fa szakító és nyírószilárdsága kisebb, így azt annak paraméterei szerint kell figyelembe venni.

Nem akarok dicsekedni, de el kell mondanom, hogy Érden családi házat építettem, mondhatom teljesen egyedül, csak a tégla hordásnál, malter – és betonkeverésnél volt néha egy kevés segítségem. Nem szakmám, de mégis én voltam a kőműves, az épület kitűzését is én csináltam, (12m-re van az utcai kerítéstől és oldalt ferde telekhatár van.) az alapozástól a kémények legfelső téglájáig én raktam. Aztán vakolás, üvegezés, festés, víz-villanyszerelés, parkettázás, lambériázás, padló és fali csempézés, stb. Mivel kb. 10%-os lejtős domboldalon van, így a ház eleje alatt kb. 70% földszinti szuterén pince és garázs van, (az elől lenyesett föld hátra lett betöltve) így ezért elől emeletes hátul földszintes kinézete van.
Sok éven át ráment az összes szabad időm, szabadság, hétvége, munka után délután és este reflektor fénynél is dolgoztam. Most meg adóznom kell utána. Pedig ha tanácsi lakásra tátottam volna a számat, akkor kapnék lakbér-szigetelés-korszerüsítési, stb. támogatást. Vagy ha kifeküdtem volna valamelyik pályaudvar elé sörös-borosüvegekkel körbe rakva akkor Nagy Bandó kiharcolt volna nekem is egy lakást. (!?)

Az írásaim nagy része munkába menet-jövet vonaton, buszon született. (Olyanok is a kézirataim, hogy némelyiket magam is alig tudom kibogarászni!) Elég sok versem, novellám jelent meg kb. 30 db újságokban, kalendáriumokban, antológiákban is, 1987-től kezdve. 1996-ban jelent meg az Ősláng körforgás c. önálló verses kötetem. Majd Poly-Art művészeti alapítvány segítségével a Kőben az ék c. válogatott versek, novellák vegyes tartalommal, 2001-ben.

1997-ben a tévé LEG LEG LEG műsorában voltam Tudsz-e szót szóra mondani 1111 db szójátékommal, amit azóta sem döntöttek meg, most pedig már kb. 4444 db van belőle.

1988-ban mesevers felnőtt kategóriában első díjat kaptam, a soproni színház pályázatán.

1996-ban az anyanyelv Ápolók szövetsége pályázatán harmadik díjas lettem. (Az első második díjas nyelvész professzorok után, igazán jónak mondható!)

2001-ben Tatabányán a művelődési ház az „Ősszel is nyílik még virág” c. pályázaton, a több mint 500 pályázó közül a rangsor nélküli első húsz díjazott között voltam.

2006-ban Bp. XVII. kerület vers pályázatán ezüst érmes lettem.

Ifjabb koromban az „ÉS”-nek nem kellettem, később pedig amikor hívtak, már nem óhajtottam a politikai összefonódásokkal terhelt, és ilyenformán magasra emelt (az általam lenézett, giccses tartalmú, az emberiségre, főleg a magyarságra káros eszméket hirdető, a pornográfiát előnybe részesítő, idegen szavakkal teletűzdelt, gyatra mondatszerkesztésű) szerzőkkel egy színvonalra kerülni.

Érden Irodalom Kedvelők Társasága is van, ahol főleg írásaink bemutatásával, felolvasással foglalkozunk.

Nagy Zoltán
 


Nagy Zoltán megjelent írásai:

 


 

Tiszaörsi Nagy Zoltán tervei:

„…Most pedig, alighanem nagy fába vágtam a fejszémet, mert a kb. 20 kötetre való kéziratomból szeretnék kiadni 10 kötetet egy füst alatt, hogy kevesebb gondom legyen az egy kötetre eső nyomatatással és terjesztéssel. Ez csupán pénz kérdése, de majd csak jut rá előbb-utóbb.”


Kívánjuk, hogy Tiszaörsi Nagy Zoltán tervei váljanak valóra!

Tiszaörs, 2011. április végén

Szerkesztette és közreadta: Hajnal Imre

 

Belépés

MűKISZK Tiszaörs
5362 Tiszaörs, Kossuth út 3.
 
 

Aktuális Programok

No current events.