Zám Zoltán

  • Nyomtatás
  • E-mail

ZÁM  ZOLTÁN

FÁJDALMAS  ÉS SZOMORÚ GYÁSZJELETÉST  KAPTAM ZÁM ZOLTÁN CSALÁDJÁTÓL!

ÍME:

Gyászjelentés
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Zám Zoltán 2011 február 19-én tragikus hirtelenséggel elhunyt.
Temetése 2011 március 1-én lesz 13:00-kor a pilisvörösvári köztemetőben.
A gyászoló család.


Orvosokról szóló írásomat rövid időre megszakítom, s egyben őszinte részvétemet, együttérzésemet  fejezem ki a gyászoló családnak. Úgy érzem, hogy akik ismerték, tisztelték a Tiszaörsről induló Zám Zoltánt, a nevükben is tehetem ezt.

Zám Zoltán  1949. február 6-án született Tiszaörsön. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte. A Karcagi Gábor Áron Gimnáziumban tanult tovább és itt is érettségizett. Felsőfokú tanulmányait GM főiskolán végezte. Majd a Műegyetem Mérnök továbbképzője következett .
Házas. Pilisvörösváron él. Jelenleg nyugdíjas vállalkozó. Díszkovácsolással, zárszerelésekkel foglalkozik, de pénzügyi tanácsaira is számíthatnak . Pilisvörösváron képviselő, választó kerületének problémáival foglalkozik. Szabadidejében olvas, zenél.

Írásait a neten ZéZé blogjában találhatjuk meg. Most két írását mellékelem. Halála előtt közvetlenül arra kért, hogy változtatás nélkül tegyem fel a honlapra. Ezt tiszteletben tartom.

ZOLTÁN!  Nyugodj békében!
ISTEN VELED!

Hajnal Imre

 

„A kanyargó Tisza partján, ott születtem”
… pontosabban a kiszáradt Tisza-ág melletti utcának a túlsó oldalán, az Alvégben (Rákosi Mátyás u. , majd Kossuth u.), a 17-es számú házban.
Mindkét nagyapám, és velük együtt persze mi, leszármazottak is, a kulákság keserű kenyerét ettük! Rávetette sötét árnyékát a Káptalan Földek bérlése az életünkre. Mivel a tiszaőrsi papnak, Mikola Mátyásnak adta ki utasításban az Egri Érsek, hogy az egyházi, káptalan birtok termésével segítse a hortobágyi juh-aklok lakóit, így értelemszerűen a haszonbéresnek, nagyapámnak kellett a „logisztikát” (szállítást) megoldani lovas kocsival.
A helybeli elvtársak nem voltak korán-kelők, meg helyismeretük sem volt igazán, így sosem tudták megfogni fuvar közben, mindig csak a hazafelé bandukoló szekeret kapták el üresen! Nem volt mit tenni, a falu akkori „krémje” a legkézenfekvőbb megoldást választotta. Hozzászámolták a káptalan birtokot nagyapám 7 holdjához, így túllépte az ötven holdat, és boldogan kikiáltották kuláknak!
A család ettől fogva a beadásra dolgozott, nehogy be tudják Karcagon börtönözni nagyapámat az adósok börtönébe…
Aztán jött 56… jött, és elbukott, vele együtt a remény is. Nagyapám reggel még meghallgatta, hogy csapataink harcban állnak, aztán eltűnt. Két nap múlva találták meg a Tinórdban, holtan  - ő letette a fegyvert – . Felakasztotta magát, de már előtte megszakadt a szíve, nem a zsineg fojtotta meg..
A másik nagyapám 3 napig térdepelt a rendőrségen, kukoricán, néha ideoógiai alapon megagyalták szegényt, és a végére megtört, aláírt…
A kemény idős férfi-arcon némán folyt le a könny hazafelé menet, az utcán, amikor hallotta tölcsérből a neki küldött nótát - „…nincs cserepes tanyám…”
Folytatás is lett… kiszórták őket délután öt órakor az utca közepére a házukból, merthogy minek a büdös kuláknak akkora ház? Bakos Károly bácsiék fogadták be őket árendába… az Isten áldja meg haló poraiban Károly bácsit, Rozi nénit, Regina nénit, nagy Jóska bácsit…
Áldott, szép tiszaőrsi 50-es évek…
És lám, nincs a szívemben harag, gyűlölet… Én –bárhová is hányt a sors- megmaradtam büszkén tiszaőrsinek, kulák-ivadéknak…
Szeretem a szülőfalumat, az ott lakókat, és sosem lesz nekem kedvesebb semmi, mint a születésem helye.
Közben szereztem három mérnöki diplomát. A Pest megyei Tüzoltóparancsnokság műszaki vezetőjeként mentem nyugdíjba. Van egy fiam, egy lányom, mindketten családosok, és van négy csodálatos unokám.
Nekik nem meséltem én a szülőfalumról csak csupa szépet és jót..
Szegények voltunk, de a lelkünk gazdagsága mai napig kitartott, éltet…
Ha nem nézem a politika által ránk kivetett nyomorúságot, akkor csak a szép marad…
Álmomban néha még ott rajcsúrozok a kanális sáros partján, pecázok gombostű-libatoll-vászoncérna készlettel a keszegekre, törpe harcsákra, érzem a paprikás keszeg illatát, ahogyan nagyanyám süti, és reggel mosollyal, boldogan ébredek!
Bizton állítom, hogy tiszaőrsi maradtam életem végéig!


IN MEMORIAM…

Furcsa látomás… egy önfeledt kisfiú fut, kezében hatalmas karéj lekváros kenyér, s csak fut, valahová, valakihez, valamiért…!
Mezítláb toccsan a sárban a futás üteme, csapódik a latyak mindkét „csupaseb” vékony lábszárra, de sebaj! Szabad, felhúzott balkeze lendül előre-hátra, ahogyan a cingár test mozgása kikényszeríti, de a jobb kéz, a nagymama által megkent hatalmas brúgóval kilengés nélkül, félig feltartva egyenletesen, biztonságosan halad előre!
Mohón, futás közben mozog a vézna, de szívós állkapocs, őrli a kincset, aminek el kell fogyni, mire odaér pöttöm a kanálishoz! Ott várja őt egy kis önfeledt csintalankodásra a többi vézna, rongyos, szívós kis kölyök, akik mindig éhesek, csakúgy, mint a jövevény!
Így látom magam, s a látomástól ereimben újra szétáramlik az önfeledt, boldog, melegítő szabad érzés.
Ó te szegény, szegény boldog gyerek!
Ha te akkor tudtad volna, hogy otthon a „nagyok” minden este sötétedés után rettegve figyelik, hol áll meg a „vippon”, s ha véletlenül egy kicsit közelebb jött, kiült a rémület a felnőtt-szemekben, a napszítta ráncos koraöreg arcok megkeményednek, s az egymást kérdező néma tekintetekben ott van: „…ugyan most kit visznek?”
Sosem értetted, miért baj, ha sötétben ugat a kutya?
Miért dugja el nagyanyám a kisfejszét a káposztáshordó mögé? Nagyapám így nem találja meg, pedig ő rakta oda még délután!
Nem tudtad, mért csak a felnőttek mondhatnak halkan ilyeneket: Szabad Európa, ávós, Hercegprímás, Nagy Imre, „téeszcsé”, ruszkik, Rákosi, Gerő, Hortobágy…?
Nem tudtad miért kellett a petróleumlámpát időnként lejjebb venni, miért kellett a „katulát” /a postáról üzemeltetett vezetékes hangszóró/ kikapcsolni, amikor nagyanyám az utcai ablaknál hallgatózott – s miért kifelé!?
Immár felnőtt fejjel tudom!
A szívem majd’ megszakad, amikor áthasít a tudatomon, hogy én a rabság, a rettegés árnyékában voltam boldog, önfeledt gyerek!
Már tudom, miért néztek olyan szomorú de meleg, barna tekintettel Böske és a Bokros lovaink rám, amikor a nagymamám hadonászó „ejnye-kuttyakölyke” elől közéjük menekültem!
Már tudom, miért mondták olyan szomorúan, hogy „…míg nem gyöttek az oroszok, még bagarolra is futta…!”
Most, hogy én lettem majdnem annyi idős, fájdalommal köszönöm meg nekik, amiért nem hagyták a lelkem megnyomorítani!
Tartozom nekik, hiszen tőlük, haláluk után kaptam a legdrágább kincseimet: a hitem, a tudatom, a gondolataim, s a reményt: „… meglásd, kisfiam, egyszer csak elgyön Ejzenhóver fehér lovon, elzavarja az összes ruszkit haza, elzavarja a koministákot is, nagyanyád meg nem dugja el a nádszálat, amivel tegnap szíttam magamnak egy kis bort a hordóból!”  
Hát nagyapám, a bort már „urassan” isszuk, a ruszkikat hazavitte a „nehésség”, de „egye meg a rosseb a más macskáját”, a három kívánságából egy még máig sem teljesült…!

 

Z.Z. 

 

Belépés

MűKISZK Tiszaörs
5362 Tiszaörs, Kossuth út 3.
 
 

Aktuális Programok

No current events.